Lándünben közel 3 órát ücsörögtem meg sétáltam a kis kockát (kézipoggyászom neve) hurcibálva mindenhová magam után. Érdekes volt a Heathrow, mert fehér embert nem nagyon lehetett látni. Az első, akit Angliában megláttam egy turbános figura volt. Ő vezette a buszt a terminálra. Azt gondoltam hirtelen, hogy lehet rossz gépre szálltam fel és esetleg Indiában vagyok J Egyébként mindenki kedves volt, a csatlakozáshoz az utolsó terminálig vagy 20 percet sétáltam. Megint fehérvárig: D Majd beálltam egy sorba ahol megkülönböztetve éreztem magam. Az angolokat csak úgy engedték fel a gépre én meg mindenféle törökökkel meg arabokkal álltam sorban.  Ennyit a nagy Európa Unióról  J aztán egy szintén turbános manus megkérdezte ,hogy mit akarok az USA-ban meg , hogy én pakoltam –e be a bőröndömet csak azért nem mondtam ,hogy anyu segített, mert a Tibi megtiltotta ,hogy az ilyen check pointoknál használjam a rendkívül jó humorérzékemet! J Szóval mondtam, hogy én pakoltam és van egy handcase-m meg egy big bag-em , ezen nevetett az emberünk.

A gép hatalmas volt. Mindenkinek kis monitor a székénél, ahol rádió , filmek, tv sorozatok , játékok voltak. Szerencsém volt, mert a jobb oldalamon nem ült senki így a lábamat fel tudtam tenni néha amikor már úgy éreztem letörnek. Az utastársam egy amcsi srác volt, akiről mindent megtudtam a repülés során ami 10 óráig tartott ,csak azt nem ,hogy hogy hívják , ez valahogy kimaradt.  Tényleg jót beszélgettünk és megdicsért, hogy az angolom is jó . Bár erősnek éreztem a bókot,de végülis megértettem magamat és ez a lényeg.  Még  tipische ungarische negro cukorkát is kapott.  Ízlett neki. Egyébként aki szeretné átélni a 10 órás repülést otthon, javaslom neki , hogy üljön be a nappalijába egy laptoppal és pár amerikai filmmel ami közül választani tud, majd kérje meg ismerősét, rokonát, barátját, hogy hozzon neki időnként pici ételeket külön- külön becsomagolva.  Ja és üljön ott 10 órán keresztül, illetve a wc-re kimehet, párszor. A kaja fini volt, és persze inni is lehet bármit. Én természetesen a GinTonicot toltam. Mi mást innék?! Megnéztem 4 filmet és 6 óra után szerettem volna elhagyni a repülőt. A következő 2 óra katasztrófa volt, betettem még egy filmet ,de már nem is érdekelt, folyamatosan a repülési infót néztem ,és legbelül sírtam, hogy még mindig csak Canada felett járunk. Amikor elértük a 8. órát akkor volt bennem egy kis remény ismét, hogy 2 óra az már semmi… főleg repülővel. :D Aludni kb 15 percet aludhattam.  Nem volt sok.

Mikor elkezdtem érezni a fülemen, hogy ereszkedünk nagyon megörültem. Bár innen még legalább egy 40 perc hátra volt ,na de mi az már a 10 órás úthoz?! A pilóta ügyes volt, de már nem szokás megtapsolni. Én mindig vártam mikor kell, de általában mindenki felkapkodta a csomagjait és nyomult lefelé a gépről. L Dallasban rögtön jött egy check in. Azt gondoltam, hogy majd itt lesznek a legszigorúbbak, de tökre aranyosak voltak a bevándorlásiak. Megkérdezték  ugyan, hogy mit akarok, de szerencsére a varázsszó itt is bejött. Soldier. Itt megtisztelik ezeket az embereket, meg engem is ,hogy egy katonával járok ,milyen jó nem J? Úgyhogy vigyorogva kívántak boldog itt tartózkodást és már mehettem is tovább. Mindenki nagyon kedves volt.  Mosolyogtak megkérdezték, hogy vagyok honnan jöttem hova megyek. Tetszett. Egyedül a vámos csávó nem volt szimpi. Egy tatter volt és megkérdezte, hogy van e nálam gyümi vagy hús én meg nem értettem hirtelen olyan gyorsan mondta. ( Ügye említenem sem kell, hogy a kedvenc nyelvem nem az angol és ennek következtében nem is nagyon vágom, azt mondom, hogy BÉZIK vagyok még. ) Visszakérdeztem, hogy excuse me?! Mire ő pikírt módon válaszolt, hogy mégis milyen nyelven tudok én beszélni. Erre mondtam neki dühömbe, hogy magyarul!!! Kis Timi bevitte a balost, hoho . J Fanyar képpel megkérdezte, németül beszélek , mondtam neki, hogy igen, aztán akkor letudtuk a kötelező köröket.  A csomagomat hiába vártam nem akart valami gyorsan kijönni. A leadásnál is voltak bajok ugyanis az én csomimról elveszett a szalag, nem is tudom, hogy talált el Dallasig J Úgyhogy hurcoltam tovább magammal, de végül sikerül elintéznem ezt is, persze megkérdezték , hogy biztos az enyém –e . Miután leadtam a csomagokat mehettem az utamra. Az amcsi haveromnak sajna el kellett mennie egy másik terminálra úgyhogy elváltak útjaink, pedig akartunk egyet kajálni. Ezt csak azért sajnáltam ,mert volt még 4 órám, a következő gép indulásáig. Leültem hát, hogy feljegyzem a történéseket, de nagyon fáradt voltam , úgyhogy azt vettem észre ,hogy szó szerint leesett a fejem egy 10 perc után. Féltem ,hogy elalszom úgyhogy inkább fel s alá mászkáltam. Huh nagyon rossz volt. Két program pontom volt , az egyik, hogy eszem egy nemzeti ételt a mekiben , iszom mellé egy jó kis kávét és elmegyek a mosdóba. Az étkezés meg is történt. Persze, nem Timi lenne a nevem, ha nem csináltam volna valami eszméletlen marhaságot az utazásom során. Említettem, hogy nagyon fáradt voltam.  A repülőn olyan volt a mosdó, hogy a wc mögött volt egy gomb amit meg kellet nyomni. Nos a reptéren én fogtam magam és csak úgy bementem egy mozgássérült klotyóra, majd miután végeztem megnyomtam a gombot ami mögöttem volt. Azon nyomban a Dallasi repülőtér tőlem, volt hangos. Kérünk egy tolószékes segitőt a 16. Klotyóhoz. Hm. Hát kiderült, hogy a wc- magától lehúzódik én meg a mozgássérülteknek szóló segítséget hívó gombot nyomtam meg  véletlenül J Úúúú nagyon gáz volt, úgy kellett kisunnyognom a mellékhelységről , kis kockát húztam  magam után és csendben távoztam.  Szembe már jött egy egész mozgássérült vonat értem. J én meg mintha mi sem történt volna eloldalaztam és reménykedtem, hogy nem figyeltek meg kamerákon és reppenek rám az őrök. ( ki tudja? Annyi hülyeséget hallani innen az új világból)

Az utolsó repülőutam csak két órás volt, de azt hittem sosem érek ide. Végül amikor végre leszálltunk itt éjfél volt. Kereken mindennel együtt 24 órát utaztam. Azt sem tudtam hol vagyok. Tibi Ewing várt egy magyar sráccal a reptéren . Annyira jó volt újra látni. Mondjuk azt mondta, hogy nagyobb örömre számított, de egyrészt fári voltam nagyon, másrészt meg abban reménykedtem ,hogy a bőröndök lent jönnek majd ki, mert mikor húztam ki a terminálról ilyen táblák fogadtak, hogy ha elhagyom a területet, soha vissza nem jöhetek már, viszont a csomagkiadást sehol nem láttam így kicsit féltem ,hogy esetleg elhagyom szegény táskámat.  De meg lett minden. Volt nagy öröm és kaktusszal pózolás , után meg egy böhöm nagy autóval elindultunk a másfél órás kocsiútra. Az autó úgy gyorsult, mint egy repcsi, vártam is ,hogy felszálljunk ismét, mert én már ezek után bárhová elrepülök, bármivel. Így két nap távlatából azt mondom tuti volt. :) 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.